A Római Birodalom korszakokon átívelően növelte területeit, kezdve a Köztársaság korának hajnalától, az olyan becstelen császárok kiszámíthatatlan uralkodásain át, mint Caligula, Nero vagy Commodus. A birodalom uralma alá hajtotta a teljes Földközi-tengert, valamint észak felé is kitolta a határait, Galliáig és Britanniáig. A történelem a hősök dicső cselekedeteit éppúgy megörökíti, mint a császárok dühös kirohanásait. Hiába a szégyenletes tettek sora, melyeket olykor véghez vitt a császári hivatalszervezet, a birodalom mégis a polgárok vállán nyugodott, olyan ismeretlen emberekén, akik élték csendesen a mindennapi életüket, és akiket gyakran elfelejt megemlíteni a múló történelem. Róma egy kozmopolita város volt, ahol görögök, szírek, zsidók, észak-afrikaiak, hispánok, gallok és britonok is éltek. Mint a világon bármely társadalom tagja, úgy az átlagos római polgár is felébredt, dolgozott, kikapcsolódott, étkezett, és ugyan mindennapi élete többnyire hektikus lehetett, ezeken végül mindig felülkerekedett.
Népességmozgás
Vidéken, a kisebb városokban és kisbirtokokon az emberek sokkal egyszerűbb életet éltek – szinte kizárólag saját munkájukra támaszkodva. Egy átlagos városi lakos élete számottevően különbözött ettől, leginkább rutinszerűnek nevezhetjük. A birodalom városias területei (Róma, Pompeii, Antiochia, Karthágó) mágnesként vonzották a jobb élet reményében nekiinduló vidéki emberek tömegeit. Azonban a munkaadók sokszor nem tartották magukat az ígéreteikhez, ezzel emberek tömegeit száműzve a városok szegényebb negyedeibe; sok esetben a keresett állások nagy része már be volt töltve, ennek egyenes következményeképpen a hajléktalanok száma is ugrásszerűen megnövekedett. Az olyan munkákat, amelyek mégis elérhetőek lettek volna az újonnan betelepülők számára, rendkívül nehéz volt megszerezni, mivel nem csak az alantas munkák túlnyomó részét végeztették rabszolgákkal, hanem a tanári, orvosi, sebészi vagy építészi mesterségek feladatait is. A felszabadított rabszolgák többsége az olyan munkakörökben helyezkedett el, mint például a pék, a halárus, vagy az ács; a szegénysorú nők fodrászként, bábaként vagy varrónőként szolgálták a jómódúakat.
Lakhatás – Bérkaszárnyák
Legyen az ember akár vidéken, akár városban, a mindennapi élet központi elemét mindig is az otthon jelentette, ekképpen a városba érkezők első dolga volt a megfelelő lakhelyet megtalálni. Egy olyan fallal körülvett nagyvárosban, mint Róma is, a hely szűkösen állt rendelkezése, és mivel a kezdetektől fogva kevés figyelemmel illették a bevándorló népek lakhatási szükségleteit, számukra a bérkaszárnyák jelentették a legjobb megoldást. A római polgárok többsége sem volt mind szegény, mégis ilyen bérházak (latinul: insula) jelentették számukra a lakhatást, már i. e. 150-ben is több mint 46.000 ilyen épület volt a városban. Az insulák többsége rossz állapotú, túlzsúfolt és rendkívül veszélyes volt, és nem elég, hogy lakói ki voltak téve a gyakori tűzvészeknek vagy az épületek összeomlásának, de egyes területeken a Tevere (Tiberis) áradásai is veszélyeztették őket. A város eleinte csekély figyelmet fordított arra, hogy egyenes vagy széles utcákat tervezzen (a legtöbbször bármiféle burkolat nélküli utcák kb. 180-450 cm szélesek voltak), ami tűz esetén nehézkessé tette az épületekhez való hozzáférést. A helyzet a Néró császár uralkodása alatt bekövetkezett nagy tűzvészt követően javult, az utcákat kiszélesítették, és a vészhelyzetek esetén biztonságot nyújtó erkélyeket építettek. Ezek az épületek általában öt-hét emeletesek (több, mint 21 méteresek) voltak, amit már veszélyesen magasnak ítéltek meg, ezért Augustus és Traianus idején törvénybe foglalták a bérkaszárnyák építésének szabályait, de ezeket a korlátozásokat valójában kevéssé tartották be.
A városban az oktatás hiánya és a öltözködési szokások szembetűnővé tették a szegénységet, és ezt az egyenlőtlenséget a bérkaszárnyákban való élet mindinkább kidomborította. Az emberek jövedelme döntötte el, ki melyik emeleten lakhatott. Az alsó lakások (az insula földszintje és első emelete) jóval komfortosabbak voltak a felsőbb szinteknél: tágas terekkel, külön étkező- és hálószobával, üvegezett ablakokkal rendelkeztek, és a bérleti díjat évente kellett fizetni. Ezzel szemben a felsőbb emeleteken a bérleti díjat naponta vagy hetente szedték a lakóktól, és egy családnak gyakran mindössze egy szűkös szoba, valamint a kilakoltatástól való állandósult félelem jutott osztályrészül. Az itt lakók nem jutottak természetes fényhez, nyáron melegük volt, télen fáztak, folyóvíz alig vagy egyáltalán nem volt – így nélkülözniük kellett az árnyékszéket (latrina) is. Róma első csatornahálózata (Cloaca Maxima) már az i. e. VI. században létezett, a felsőbb szinteken lakók számára ez aligha jelentett előnyt, csak az alsó részeken volt folyóvíz és beltéri illemhely. Nem csak a hulladékot, hanem az emberi ürüléket is az utcákra öntötték, ami amellett, hogy penetráns bűzzel töltötte meg a tereket, súlyos betegségek melegágyává is vált. Sokak számára a nyilvános illemhelyek tudták nyújtani az egyetlen alternatívát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy romos és tűzveszélyes épületek utcáin a közvilágítás hiánya, és ebből következő magas bűnözési ráta miatt gyakorlatilag nem létezett éjszakai gyalogos forgalom, akkor beláthatóvá válik, nem lehetett túl kellemes a felső emeletek szegény lakóinak az élete.
Magánvillák
Ezzel szemben a tehetősebb lakosok azon része, akik nem engedhettek meg maguknak egy városon kívüli villát, magánházakban (domus) éltek. Ezek a lakóházak Rómában a Palatinuson terültek el, abból a megfontolásból, hogy közel legyenek a császári palotához. Számos bérkaszárnyához hasonlatosan, a domusok elülső részében gyakorta üzlethelyiségeket (taberna) alakítottak ki (jellemzően Pompeii és Herculaneum városaiban), ahol a tulajdonos mindennapi, üzleti tevékenységét végezte. A taberna mögött helyezkedett el az átrium, ami tulajdonképpen egy fogadócsarnok a vendégek vagy az ügyfelek számára, és ahol néha a magánügyeket is intézték. Az átriumban gyakori volt egy kis szentély is, az ősi istenek tiszteletére. A helyiség mennyezete nyitott volt, alatta egy téglalap alakú medence helyezkedett el, amelyben az esős napokon a nyíláson befolyó vizet összegyűjtötték, majd ezt később a domus más részein hasznosították. Az átrium mindkét oldalán kisebb helyiségek, úgynevezett cubiculumok voltak, amelyek lehettek hálószobák, könyvtárak, vagy irodák. Természetesen az étkezőnek (tricilinium) valamint a konyhának bőven jutott hely, míg a domus hátsó részén a családi kert terült el.
A család
Függetlenül attól, hogy gazdagokról, szegényekről, bérkaszárnyákban vagy villákban élőkről esik szó, a birodalom egész területén a társadalom alapegysége a család volt. A köztársaság korának kezdetétől a család működését a pater familias kifejezés írja le a legjobban: a legöregebb és legrangosabb férfi a római háztartásban, aki gyakorlatilag életről és halálról dönthetett (még a tágabb családtagok esetén is). Gond nélkül utcára tehette vagy eladhatta rabszolgának gyermekeit, ha azok torzszülöttek voltak, ha megkérdőjelezte velük kapcsoltban apai mivoltát, ha úgy ítélte meg túl sok lány van a családban, vagy egyszerűen akár ok nélkül is. Az idő múlásával azonban fokozatosan csökkent a család feletti, már-már mindenható ellenőrzés, atyai hatalom (patria potestas). Mindamellett a családfő vasfegyelmű uralma nem igazán korlátozta a háziasszony hatalmát.
Az otthon a feleség felségterülete volt. A kezdeti időkben a feleség ugyan nem mutatkozhatott nyilvánosan, viszont a háztartást ő vezette, és gyakran a gyermekek oktatásában is nagy szerepet vállalt, ameddig nevelőt nem talált a számukra. A Köztársaság korának vége felé már megengedték a feleségeknek, hogy vacsoránál a férjük mellé üljenek, fürdőkbe járhassanak (bár tilos volt férfiakkal egy időben), továbbá színházba vagy játékokra is elmehettek. Idővel a nők már lehettek akár pékek, gyógyszerárusok, boltosok, sőt a jogaik is kiterjedtek, például egy válópert már mindkét fél kezdeményezhette.
Étkezés
Ennie mindenkinek kell, de hogy éppen mit s mennyit, az nagyban függ az egyén pénzügyi helyzetétől, és ez éppúgy igaz volt a római lakosokra is. A szegényekre nézve ez azt jelentette, hogy sokuknak a havi gabonajuttatásra kellett várniuk. A legtöbb rómainak a főétkezés a késő délutáni, négy és hat óra közötti időszakra esett. A reggeli és déli étkezés mindössze könnyű falatokból és olykor kenyérből állt. Mivel nem létezett hűtőszekrény, naponta vásároltak be kis üzletekben, utcai árusítókocsiknál, vagy a város fórumán. A ma olasznak tartott ételek nagy része az ókori Rómában még nem létezett; nem volt burgonya, paradicsom, kukorica, paprika, rizs sem cukor, ahogy narancs, grapefruit, sárgabarack vagy őszibarack sem. A gazdagok párnákon fekve élvezték a rabszolgák által feltálalt, egzotikus fűszerekkel ízesített lakomáikat, velük ellentétben a szegények és hajléktalanok avas gabona- vagy zabkását ettek (a minőségi étrend hiánya miatt rengetegen szenvedtek alultápláltságban). Mások napi étkezése gabonafélékből, kenyérből, zöldségekből és olívaolajból tevődött össze; egy átlagos anyagi helyzetű lakosnak a hús túlságosan drága volt, de olykor, az isteneknek bemutatott áldozatok után hozzájuthattak ők is (ahhoz csak a belső szerveket használták fel). A leggyakoribb ital a bor volt, a szegények ivóvízhez a közkutaknál juthattak.
Munka és szabadidő
A tehetősek napjait változó arányban az ügyintézés és a szabadidő tette ki. Természetesen az ügyintézés kizárólag reggel történhetett. A legtöbb római hatórás munkanapot tartott, hajnaltól délig, de előfordult, hogy egyes üzletek a kora esti órákban újra kinyitottak. Délután a város fóruma üres volt, ezt a napszakot a szabadidőnek szentelték: játékok (gladiátorviadalok, kocsiversenyek, birkózás), színház, vagy fürdők látogatásával. A fürdőket szegények is felkereshették, mivel a döntéshozók köreiben úgy vélték, hogy a nincsteleneket is szórakoztatni kell. Még a válságos időkben is a kenyeret és cirkuszt elv mentén tartották fenn a római polgárok jó hangulatát, olyan ismert helyszíneken, mint a Circus Maximus, a Colosseum vagy éppen Pompeius színháza.
A birodalomban különféle részein elterülő városok, mint Antiochia, Alexandria, Karthágó vagy akár Új-Karthágó is romanizálódtak, és mindegyikben volt amfiteátrum vagy aréna. Pompeii városában három közfürdő, két színház egy bazilika és egy amfiteátrum is működött. Claudius császár idejében 159 olyan nap volt, amikor semmiféle ügyintézés nem folyt (a római hét ugyanis nem ismerte a rendszeres pihenőnap fogalmát); Marcus Aurelius császár azonban ezt túlságosan szélsőségesnek tartotta, és rendeletileg előírta, hogy évente legalább 230 munkanapnak (ügyintézésre alkalmas napnak) kell lennie.
Fürdők
Egy ügyintézéssel és a játékok megtekintésével eltöltött mozgalmas nap után a római polgárok igényelték a kikapcsolódást, és mivel a fürdőzés mindenki számára nagy fontossággal bírt (átlagosan heti egy-két alkalom), ezért ebben az időben fürdőkbe jártak. A fürdők a társasági élet színterei voltak, de ügyintézések helyszíneként is szolgáltak. I. e. 33-ban 170 fürdő működött Rómában, i. sz. 400-ra számuk 800 fölé emelkedett, melyekből a legnagyobbak és legpazarabbak: Traianus, Caracalla és Diocletianus termái. A császárok előszeretettel építtettek fürdőket, mivel így mindig biztosíthatták népszerűségüket; a legtöbb helyet pedig elenyésző áron lehetett igénybe venni. Egy tipikus fürdő magában foglalt egy tornatermet, egy gyógyászati központot, egy uszodát, sőt olykor a tehetősebb vendégek számára egy bordélyházat is. A fürdők általánosságban három részből álltak: egy tepidariumból, vagyis langyos relaxációs fürdőteremből, egy caldariumból, vagyis forró fürdőteremből, és egy frigidariumból, vagyis hideg fürdőteremből. A fűtött helyiségek hőmérsékletének fenntartására, és a jómódúak igényeinek kielégítésére rabszolgákat alkalmaztak. Az egyik leghíresebb közfürdőt Diocletianus császár ajándékozta a városnak, az épületegyüttes 13 hektáros alapterületén lenyűgöző kerttel, szökőkutakkal, szobrokkal, és saját futópályával várta az egyszerre akár háromezer látogatóját. A fürdőbeli délutáni feltöltődésüket követően a római polgárok – legyenek szegények vagy gazdagok – hazatértek az esti étkezésre.
Konklúzió
A mindennapi élet minősége egy római városban teljes mértékben az ember vagyoni helyzetétől függött. A városi élet továbbra is a szorosan egymás mellett létező gazdagság és szegénység kevereréke maradt. A tehetősek élvezték a rabszolgamunka előnyeit, legyen szó a fürdők vizének felmelegítéséről, a vacsora felszolgálásáról vagy a gyermekeik neveléséről. A szegények nem is álmodhattak oktatásról, életüket lepusztult bérkaszárnyákban élték, és időnként a város közjótékonyságára voltak utalva. A történészek között a mai napig vita tárgyát képezi, hogy vajon a vallás vagy a barbár népek betörései okozták-e a birodalom vesztét. Vannak azonban köztük olyanok, akik a város szegénysorban élőit – a nyomort, a munkanélküliek számának növekedését, valamint a betegségek és a bűnözés elterjedését – nevezik meg, mint a Nyugat-Római Birodalom bukásához vezető okokat.
