Gilgames az ősi városállam, Uruk királya volt. „Kétharmadban isten, egyharmadban ember” – írja hőséről a babiloni Gilgames-eposz (kb. i. e. 2150–1400), ami 1500 évvel előzte meg Homérosz híres műveit, az Iliászt és az Odüsszeiát, ezáltal a világirodalom egyik legősibb darabjának tekinthető. Gilgames több sumer költeményben is szerepel, világhírűvé mégis a mezopotámiai eposz által vált.
A történeti Gilgames létezését tanúsítják azok a feliratok, amelyek őt nevezik meg az Uruk (ma Varka, Irak) városát körülölelő fal építtetőjeként. (A történet szerint erre a falra vési fel elsőként az útkeresését.) Az uralkodását övező színes legendák mellett Gilgames szerepel a sumer királylistán (kb. i. e. 2100) is, és korának ismert történelmi személyei közül többen is említést tesznek róla, mint például Mebarageszi király (kb. i. e. 2700) az I. kisi dinasztiából.
Mi az élet értelme? – teszik fel a kérdést írók és filozófusok az ókortól napjainkig. Erre kísérel meg teljes körű választ adni a Gilgames-eposz: a címszereplő király legjobb barátja, Enkidu halála után elhagyja városát, hogy felkeresse a legendás Utnapistimet, és megszerezze az örök életet. Gilgames valójában nem az elmúlástól fél, hanem a lét értelmetlenségétől, és bár végül nem nyeri el a halhatatlanságot, maga az útja adja meg az értelmet az életének.
A létező és az eposzi király
Gilgames apja egyes források szerint Lungalbanda papkirály lehetett, akinek mágikus képességeit két sumer hősköltemény is említi. Gilgames anyja Ninszun istennő, más nevein a Mindentudó Asszony-anya vagy Nagy Királynő. Az emberfeletti erővel rendelkező Gilgames félistenként élte kifejezetten hosszúra nyúló életét, a sumer királylista tanúsága szerint csak az uralkodása 126 évig tartott.
Gilgamest, a történelmi személyt Uruk ötödik királyaként ismeri el a tudomány, uralkodását az i. e. XXVI. századra teszik. Olyan erős befolyása volt korára, hogy mítoszok születtek róla, melyekben isteni rangra emelték, majd ezek a történetek a Gilgames-eposzban tették a főhőst végleg halhatatlanná. Későbbi korok mezopotámiai uralkodói gyakran hivatkoztak a Gilgamessel való szoros rokoni kapcsolatra, így erősítve legitimitásukat. A leghíresebb példa erre Sulgi (uralkodott i. e. 2094 – i. e. 2046), akit a III. uri dinasztia legnagyobb királyának tartanak Mezopotámiában. Hogy Sulgi alattvalói között növelje presztízsét, Lugalbandát és Ninszunt a szüleinek, Gilgamest pedig a testvérének vallotta.
Sumer nyelven Bílgamesz, akkádul Gibilgameš, görögül Gilgamos néven ismert; nevének jelentése az „öreg ifjú” vagy „a rokon hős”. Gilgamest olykor összefüggésbe hozzák a pásztor Dumuzival, akit Innin/Istar istennő férjül vett s Uruk trónjára emelt. A sumer Innin alvilágjárása című eposz soraiból ismerjük meg történetüket: Innin űrnő elcsábította Dumuzit, majd amikor keresnie kellett önmaga helyett valakit az alvilági száműzetésbe, végül az önteltté vált, pöffeszkedő királyra esett a választása. Dumuzinak büntetésül az év felét az alvilágban kellett töltenie; időközben Innin Gilgamesre is kivetette a hálóját, aki viszont visszautasította az istennőt, és ez végül barátja, Enkidu halálához vezetett.
A szöveg keletkezéstörténete
A szöveg akkád nyelvű változatát 1849-ben fedezte fel Austin Henry Layard régész Ninivében, amikor rátalált Assur-bán-apli könyvtárának romjaira. Layard expedícióját európai intézmények és kormányok finanszírozták, azzal a céllal, hogy a Bibliában leírt események történelmi hitelességét bizonyíthassák mezopotámiai tárgyi leletek felkutatásával. A felfedezők ehelyett azzal szembesültek, hogy az addig a világ legrégebbi könyvének tartott Biblia valójában a még korábbi sumer mítoszokra épült.
A Gilgames-eposz feltételezhetően szájhagyomány útján terjedő mondákból állt, melyeket végül a történelmi király uralkodása után 700-1000 évvel később írtak le. A babiloni Szin-leki-unninni a szerzője a Layard által felfedezett szövegváltozatnak (i. e. 1300–1000 között keletkezett), sokáig őt tartották a világ első, név szerint is ismert költőjének. Ám később rátaláltak Sarrukín akkád király (uralkodott i. e. 2334–2279 között) lánya, Enheduana papnő (élt i. e. 2285–2250 között) vallásos költeményeire. Szin-leki-unninni munkája megírásához valószínűleg jelentős mennyiségű sumer történet állt rendelkezésére, tekintve, hogy addigra Gilgames már hosszú évszázadok óta népszerű hősnek számított.
Az Innin és a huluppu fa című sumer mondában (kb. i. e. 2900) Innin (a szerelem és háború sumer istennője) talál egy fát az Eufrátesz partján, amit magával visz Urukba és elültet, abban a reményben, hogy egy napon majd széket és ágyat készíthet belőle. A fát azonban ijesztő szörnyek szállják meg: a gyökerébe egy kígyó, a törzsébe Lilith, a női démon, a lombkoronájába egy Anzu-madár költözik. Innin képtlen megszabadulni a szörnyektől, így a bátyához, a napisten Utu/Samas-hoz fordul segítségért.
Samas visszautasítja kérést, ezért Innin Gilgameshez fordul. A segítség nem sokára érkezik is – állig felfegyverkezve: Gilgames megöli a kígyót, a démon és a madár pedig elmenekül. Az ágakat ugyan megtartja magának, de a törzsből ágyat és széket épít Inninnek. Ez a történet lehetett az, amelyben Gilgames először megjelent egy hőskölteményben, ráadásul mindjárt egy hatalmas erejű istennőt húz ki a pácból; jól példázva ezzel azt a megbecsültséget Gilgames irányába, amellyel már a korai időkben megtisztelték emlékezetét.
A Gilgames-eposzba később beépült ősi sumer kiseposzok:
- Gilgames, Enkidu és az alvilág (ismert még Gilgames és a huluppu fa címen)
- Gilgames és Huvava
- Gilgames és az égi bika
- Töredék Gilgames haláláról
- Töredék a vízözönről (Eridu genezis és később az Atrahaszísz-eposz)
A felsorolt kiseposzok kivétel nélkül nagyszerű hősként ábrázolják Gilgamest, rendszeresen Mezopotámia egyik legnépszerűbb istennője, Innin testvéreként hivatkoznak rá, így emelve a történelmi királyt isteni rangra. A fennmaradt agyagtáblákon található töredékek tanulsága szerint Gilgamesre az alvilág ítélkező bírájaként hivatkoznak, a bölcsességét talán csak a görög túlvilág olyan híres bíráihoz mérhetjük, mint Rhadamanthüsz, Mínosz, vagy Aiakosz.
A Gilgames, Enkidu és az alvilág című történetben Enkidu alászáll Ereskigal sötét birodalmába, hogy visszaszerezze az alvilágból Gilgames elveszett hatalmi jelvényeit. Sikeres visszatérését követően beszámol Gilgamesnek mit is tapasztalt az alvilágban. Különféle értelmezések egyike szerint Enkidu egy szellem lehetett, aki egy látomást közölt, így Gilgames az egyetlen halandó, aki tudja, mi vár rá a halál után; a másik értelmezés szerint – ha Dumuzi kvázi istenséget nem számítjuk – Enkidu az egyetlen, aki visszatért az alvilágból.
A mű ékírásos tábláit 1849-ben fedezte fel Layard, pár évtizedre rá, 1876-ban George Smith lefordította és publikálta a szöveget. Minden modern fordítás ezen a tizenegy táblán alapul, olykor tizenkettőn, ha hozzávesszük a Gilgames, Enkidu és alvilág című kiseposzt is. Ez utóbbi történetet az esetek többségében elhagyják, mivel Enkidu a VII. tábla alapján meghal, így a XII. táblán való megjelenése szolgaként (nem pedig Gilgames barátjaként) egész egyszerűen értelmetlen lenne.
Az olyan esetekben, amikor a XII. táblát is hozzáteszik a fordításhoz, az általános fordítói vagy szerkesztői magyarázat szerint Enkidu egy szellem, aki visszatér az alvilágból, hogy elmesélje Gilgamesnek, mit is látott ott. Ezzel az értelmezéssel azonban szembemegy a költemény szövege, ahol Gilgames két alkalommal is az istenekhez fordul, hogy szabadítsák ki Enkidut az alvilágból, mivel ő nem meghalt, hanem jogtalanul tartják fogva. A legtöbb modern fordító ezért a Gilgalmes, Enkidu és az alvilág című mondát önálló műként kezeli, nem a Gilgames-eposz részeként. Azért is helyes ez a hozzáállás, mivel ez a tábla a többinél jóval korábban, Szin-leki-unninni korában keletkezett.
Az eposzi történet
A Gilgames-eposz azzal a felütéssel indul, hogy kalandra invitálja az olvasót egy nagy király történetéről, akit kezdetekben egy büszke és arrogáns zsarnoknak festenek föl. Alattvalóit rettegésben tartja, a házasságok esetén él az első éjszaka jogával, s céljainak minden esetben erőszakkal szerez érvényt. Az istenek elhatározzák, megalázzák Gilgamest, és megteremtik a félvadember Enkidut. Amikor Gilgames értesül a birodalom határvidékén kóborló Enkidu létezéséről, elküld egy Samhat nevű templomi ágyast, hogy próbálja megszelídíteni, és hozza Urukba.
Miután sikerrel szelíddé és kiműveltté válik, Enkidut rendkívüli módon felháborítják a Gilgamest és annak arrogáns jellemét övező történetek. Urukba utazik, hogy megmérkőzzön a helyiek szerint vele egyenlő erőt képviselő Gilgamessel, ám hősies csatában Enkidu alulmarad. Önként elfogadja vereségét, majd a két fél a legjobb barátokká válik, hogy együtt induljanak kalandos utazásukra.
Gilgames szeretné, ha neve halhatatlanná válna, ezért az javasolja, utazzanak el a Cédrus-erdőbe, hogy megöljék a szörnyűséges démont, Huvavát (a démon jelen esetben, nem gonosz szellemet, hanem természetfeletti lényt jelent). Huvava nem ártott senkinek, a teremtmény az istenek kegyében áll, mert ő az erdő őrzője, ám az önző Gilgamest ez sem tartja vissza a küzdelemtől. Miután a két barát legyőzte Huvavát, a lény kegyelemért könyörög, mindhiába, Enkidu bátorítására Gilgames megöli.
Visszatérnek Urukba, Gilgames a legszebb ruháit felöltve készül megünnepelni győzelmét, azonnal felkeltve Istar/Innin figyelmét. Innin megpróbálja elcsábítani, de Gilgames dölyfösen elutasítja, bőszen hivatkozva az istennő korábbi viszonyaiban érintett férfiúkra, akiknek szánalmas véget ért életük – Dumuzit is beleértve. A megalázott Innin haragra gerjed, sógorát, az „Égi Bikát” küldi a földre, hogy elpusztítsa Gilgamest és városát. A két hős végez a bikával, Enkidu pedig a győzelmétől megrészegülve az „Égi Bika” egyik combját Innin felé hajítja. Az istennő megsértése, valamint Huvava iránti kegyetlensége miatt az istenek elrendelik: Enkidunak meg kell halnia.
Enkidu gyötrelmes fájdalmakat követően veszti életét, Gilgames mély gyászba süllyed. Barátja szomorú sorsa önnön halandóságára hívja fel a figyelmét, Gilgames kezdi megkérdőjelezni az élet értelmét, valamint az emberi teljesítmények értékét. Így nyöszörög:
- Nem kell-é nekem is ugyanúgy / halálba mennem, / mint Enkidunak kellett? / Szívemben fájdalom sajog, / halálfélelem lepett meg; / ez űz tova most, ezért / rohanok egyre. / Hozzá, aki örök életet nyert, / Utnapistimhez sietek, / hozzá rohanok, őt keresem.
(Gilgames, fordította: Zászlós Levente, 41. o., 2004)
Ettől kezdve Gilgames félreteszi korábbi hiúságát és büszkeségét, s egyetlen céljává válik, hogy megfejtse az emberi létezés értelmét, és szembeszálljon a halállal. Tudja, hogy Utnapistim, a vízözön túlélője még életben van, ezért elhatározza, hogy felkeresi. Útja messzire vezet, át hegyeken és a skorpió-emberek földjén, míg végül találkozik Sziduri kocsmárosnővel, tüstént megkérdi tőle, hol találja Utnapistimet. Sziduri megpróbálja rávenni, álljon el szándékától: „Mikor az istenek embert alkottak, a halált rendelték neki, az öröklétet maguknál tartották. Ezért hát, Gilgames, egyél és igyál, töltekezz, éjjel-nappal csak vigadozzál, minden napod legyen új öröm ünnep!” Azonban Gilgames úgy tartja az életnek semmi értelme, ha végül el kell veszteni az embernek mindazt amit szeret.
Sziduri Ursanabi révészhez vezeti, akivel átkelnek a Halál Vizén, és megérkeznek a túlpartra, Utnapistim és felesége otthonához. Utnapistim elmondja Gilgamesnek, hogy hiába adományoztak neki az istenek örök életet, nincs hatalmában ezt átadni. Ennek ellenére mégis ajánl két lehetőséget a királynak, hogy bizonyítsa, méltó a halhatatlanságra. Elsőként azt kéri: „Tedd próbára magad, ne aludj hat napon és hat éjjelen át!”, ám Gilgames ezt a kihívást elbukja; második lehetőségként egy ifjúságot visszaadó növényt kap, amit egy kígyó fal fel a parton, miközben ő a vízben fürdik. Gilgames Ursanabinak panaszolja el balsorsát, majd együtt visszatérnek Urukba, ahol Gilgames a város falaira írja le történetét.
Gilgames öröksége és a vitatott kérdések
A világirodalom első eposzi hősének, Gilgamesnek a halál elkerülhetetlenségével szemben vívott küzdelmeit, és az élet értelmének kutatását láthattuk ábrázolva ebben a drámai remekműben. Gilgames gyásza és barátja halálának körülményei minden olvasót megérintenek, aki már szembesült a veszteség fájdalmával, vagy kétségbeesetten a létezés értelmét kezdte kutatni a halál rávetülő árnyékéban. Ugyan Gilgames a próbáinak mindegyikét elbukja, s így nem tudja elnyerni a halhatatlanságot, cselekedetei – és ezáltal ő maga is – a versek soraiban fennmaradtak az örökkévalóságnak.
A Gilgames-eposz alapjait kitevő mondák már jóval azelőtt léteztek, és terjedtek szájról-szájra, mielőtt bármelyiket is agyagtáblára vésték volna. Ez vitákat szült a költemények kulturális eredete kapcsán: a korai sumer vagy inkább a későbbi babiloni hatásokra vezethetőek-e vissza a történetek? A legjobban megőrzött változat a babiloni Szin-leki-unninni művéből származik, aki sumer források alapján, de akkád nyelven alkotott. Ezzel kapcsolatban Samuel Noah Kramer asszirológus a következőket írja:
A Gilgames-eposz különböző epizódjai közül több is olyan sumer előképekre vezethető vissza, amelyekben valóban szerepel a hős Gilgames. Még azoknak az epizódoknak többsége is sumer mitológiai és eposzi forrásokra reflektál, amelyeknek nincs sumer megfelelője. A babiloni költők azonban nem csak egyszerű szolgai módon másolták a sumer anyagokat, hanem saját vérmérsékletükhöz és kulturális hagyatékaikhoz igazították a történeteket, így az eredeti szövegeknek csak a legfontosabb elemei maradtak felismerhetőek. Ha az eposz cselekményét egészében vizsgáljuk – a nyughatatlan és kalandvágyó hős erős és végzetes epizódokból álló drámáját, majd az elkerülhetetlen kiábrándulást – az nyilvánvalóan kevéssé sumer, mintsem inkább babiloni fejlemény és eredmény. (Sumer, 270)
Ha az alkotás egyetemes mondanivalóját nézzük, akkor valójában nem számít az a tény, hogy melyik civilizáció mennyivel járult hozzá a végleges formájához. Az emberi lét ábrázolásának tekintetében a Gilgames-eposz társadalmak és korszakok felett áll, ahogy a Mahábhárata, az Iliász, az Odüsszeia, a Sáhnáme vagy az Aeneis. Az vitán felül áll, hogy egy irodalmi alkotásra hatással van az a civilizáziós környezet, ahol létrejött, de a legnagyobb művek, mint a Gilgames-eposz is, ezt képesek meghaladni.
Zárógondolatok
A Gilgames iránti érdeklődés a mű 1870-es években megjelent első fordítása óta, egészen napjainkig töretlen. Példának okáért egy német régészcsoport 2003 áprilisában azt állította: felfedezték Gilgames sírját. Az Eufrátesz bronzkori medrében és környékén modern technológiával megtámogatva végeztek ásatásokat, és olyan kertekre és jellegzetes épületekre találtak, amelyekre illenek a Gilgames-eposz leírásai. A feltárt helyek között lehet Gilgames sírja is, a Töredék Gilgames haláláról című kiseposz tanulsága szerint a király halálakor megnyílt az Eufrátesz, és őt a folyómederbe temették.
Az azonban már nem releváns, hogy a történelmi király valóban létezett-e, hiszen a személye az évszázadok során önálló életre kelt. A történet végén, amikor Gilgames haldoklik, az alábbi hangzik el:
Az emberiség, legyen akármi fajta, / a messzi jövő napjaiban is / szobrot állít majd őneki!
Az erős ifjak, a látók, / holdsarló alakú emelvényt készítenek őneki! / Ez előtt vívják az ökölharcot, / itt birkóznak: / a tűz-gyújtás havában, az árnyak ünnepén, / az árnyak előtt enélkül / fényt nem gyújtanak.
A nagy hegy, Enlil, atyja az Isteneknek (így mondja a szót): / Ó, Gilgames úr, álmod ezt tudatja: / Gilgames, a királyságot kaptad sorsodul, / az örök életet nem kaptad sorsodul.
Az életet [ne sajnáld], / hiába, ha összeszorul szíved; / alant a homályt ne féld, / hiába, ha hevesen ver a szíved!
Az emberiség nyomorát ne bánd, / tenmagad nyomorúságát ne bánd! / Reád van bízva az emberiség fénye, homálya [...]
(Komoróczy Géza: Fénylő ölednek édes örömében, Töredék Gilgames haláláról, 193 o, 1983)
Gilgames halhatatlanságról szóló álmának megvalósítása a történet szerint ugyan kudarcba fullad, de ezáltal maga az eposz vált örökéletűvé, és mintaként szolgált minden hasonló, azóta íródott történet számára. Ez azonban ennél sokkal jelentősebb, ahogyan Stephen Mitchell kifejti:
A Gilgames-eposz varázsa részben abban rejlik, mint minden nagy irodalmi alkotás esetén, hogy önmagunkról árul el rengeteget. Talán bármely más, azóta született műnél is erőteljesebben mutatja be a gyászt és a halálfélelmet. Mindezek mellett világszerte, olvasók millióit szólítja meg azzal, ahogy a szerelmet ábrázolja, vagy bemutatja a sebezhetőséget és a bölcsességre való törekvést.
Ugyanakkor a műnek különösen aktuális jelentősége van a mai világunkban, ahol a társadalmak szélsőségesen polarizálódnak: és mindkét oldal hevesen hisz a saját igazságában, mindkettő boszorkányüldözést folytat az általa gonosznak tartott ellenséggel szemben. Az eposz címszereplője, Gilgames azonban nem „klasszikus” hérosz, hanem inkább antihős: olyan képességekkel rendelkező alak, aki nem tud különbséget tenni az erő és az önteltség között. Azáltal, hogy megelőző csapást mér egy szörnyre, olyan katasztrófát ránt magára, amelyet csak egy gyötrelmes utazás során lehet leküzdeni – egy olyan küldetés során, amely a saját hiábavalóságának bizonyításával vezet el a bölcsességhez. Az eposz különösen magas szintű erkölcsi iránytűvel rendelkezik. Azzal, hogy hangsúlyt fektet az egyensúlyra, és nem áll sem a hős, sem a szörny oldalára, arra késztet minket, hogy megkérdőjelezzük a jóval és a gonoszsággal kapcsolatos veszélyes meggyőződéseinket. (2)
Noha az ember nem élhet örökké, mégis reményre adhat okot Gilgames története: a meghozott döntéseink hatással vannak mások életére. Ezek lehetnek barátok, családtagok, ismerősök, vagy akár idegenek is, akik tovább élnek a halálunk után is, és akiket valamilyen formában elgondolkodtat ez az időtlen történet, ahol a hős nem hajlandó elfogadni az élet értelmetlenségét. A küzdelem, amit Gilgames folytat a lét látszólagos hiábavalóságával szemben, az határozza meg őt, és tulajdonképpen határoz meg mindannyiunkat. Gilgames törekvése továbbra is inspirálóan hat mindazokra, akik felismerik, hogy ez a küzdelem mennyire mélyen emberi – és mindig is az marad.
