Hunok

Támogasd az oldal fordítását!!

A történelem határtalan. Ahhoz, hogy minél több diákhoz juthasson el, sok nyelvre kell lefordítanunk a cikkeinket. Támogasd az oldal fordítását, hogy mindenkihez a saját nyelvén szólhassunk! Köszönjük!
$920 / $3000

Meghatározás

Joshua J. Mark
írta: , fordította: Ibolya Horvath
Megjelent: 25 április 2018

Eredeti angol szöveg: Huns

Army of Attila the Hun (by The Creative Assembly, Copyright)
Attila serege
The Creative Assembly (Copyright)

A hunok az i. sz. 4. és 5. század történetében fontos szerepet játszó nomád nép voltak. Az eredetük ismeretlen, de az a legvalószínűbb, hogy ”valahonnan az Altaj hegység keleti széle és a Kaszpi-tenger közötti, nagyjából a mai Kazahsztánnak megfelelő területről” származtak (Kelly, 45). A római források közül elsőként a történetíró Tacitus említi őket i. sz. 91-ben, és a Kaszpi-tenger környékén élő népként írja le őket, akik ekkor még nem jelentettek Rómára nagyobb veszélyt, mint bármelyik másik barbár törzs.

Ez azonban idővel megváltozott, és a Római Birodalom bukásához nagyban hozzájárultak a hunok, mivel a környező térségek rendkívül brutális lerohanásával nagyjából i. sz. 376-476 között eljött a népvándorlás kora. Az alánok, gótok, vandálok és más népek vándorlása megtörte a római társadalom megszokott rendjét, a felkeléseik és rajtaütéseik meggyengítették a birodalmat.

Egyetlen példával élve, a vizigótok Fritigern vezetésével a hunok elől menekültek római területre i. sz. 376-ban, majd a római tisztségviselők visszaélései miatt fellázadtak. Így indult Róma első gótok elleni háborúja, ami i. sz. 376-tól 382-ig tartott. A rómaiak vereséget szenvedtek, és i. sz. 378-ban Valens császár elesett a hadrianopoliszi csatában.

Bár a hunok rendszeresen brutális vademberekként jelennek meg a leírásokban, különösen Jordanes (i. sz. 6. század) és Ammianus Marcellinus (i. sz. 4. század) ókori szövegeiben, Priscus (vagy görögösen Priszkosz) rétor (i. sz. 5. század) jobb színben tünteti fel őket. Priscus maga is járt a hunok között, találkozott Attilával, a hunok királyával, és együtt vacsoráztak; az ő leírása Attiláról és a hunok életstílusáról az egyik legismertebb és egyben az egyik leghízelgőbb is.

Attila uralkodása alatt (i. sz. 434-453) a hunok Európa legerősebb és legrettegettebb katonai hatalmává váltak, mindenhol halált és pusztítást hagytak maguk után. Attila halála után belviszály tört ki a fiai között, a hatalomért folytatott harcban elherdálták az erőforrásaikat, és Attila egykori birodalma i. sz. 469-re széthullott.

C. KELLY és számos más történész Kazahsztánt Tartja a Legvalószínűbb hun őshazának.

Eredet & Hsziungnu Kapcsolat

A hunok őshazáját keresve a tudósok már az i. sz. 18. században is felvettették, hogy ők lehetnek a rejtélyes hsziungnuk (vagy másképp hiungnuknak), akik a Han dinasztia (i. e. 202 - i. sz. 220) idején Kína északi határait fenyegették. Akárcsak a hunok, a hsziungnuk nomád lovaskatokák voltak, akik különösen jól bántak az íjjal és meglepetésszerűen támadtak. Joseph de Guignes (i. sz. 1721-1800), francia keletkutató, vetette fel először hogy a hunok és a hsziungnuk ugyanaz a nép lehettek, és a történészek azóta próbálják ezt bebizonyítani vagy megcáfolni.

A tudomány jelenlegi állása szerint nincs egyetértés a hsziungu-hun rokonsággal kapcsolatban, de bizonyíték híján a többség elveti ezt az elméletet. Christopher Kelly történész szerint nemcsak azért keresünk kapcsolatot a hsziungnuk és a hunok között mert szeretnénk megtalálni a hun őshazát, hanem mert a hunok és az ókori Róma konfliktusát a "fejlett nyugat" és a "barbár kelet" csatájaként szeretnénk kezelni. Kelly álláspontja szerint:

Vannak olyan írók, akik Európa történetét egy folyamatos keleti fenyegetettség elleni, a civilizáció megőrzésért vívott harcként értelmezik és ezért keresnek kapcsolatot a hsziungnuk és a hunok között. A hunok egyfajta történelmi figyelmeztetés voltak. Ha sikerül őket Kínához kötni, a Római Birodalom elleni támadásaik felfoghatók a kelet és nyugat közti elkerülhetetlen konfliktus részeként. (43)

Invasions of the Roman Empire
Támadások a Római Birodalom ellen
MapMaster (CC BY-SA)

Kelly, más történészek munkájára támaszkodva, arra a megállapításra jutott, hogy semmi okunk kapcsolatot feltételezni a hsziungnuk és a hunok között, és azt is megjegyzi, hogy Guignes idejében kevés hsziungnu és hun régészeti lelet állt rendelkezésre. Ezt írja:

Az 1930-as években publikált, Belső-Mongóliából, a Kínai Nagy Faltól nyugatra fekvő Ordosz sivatagból származó bronz leletek alapjaiban változtatták meg a hsziungnukról alkotott képet. Szembeötlő különbség van a hsziungnu és a hun művészet között. Egyetlen Kelet-Európában talált, az i. sz. negyedik vagy ötödik századból származó tárgy sincs a hsziugnu mintákra jellemző szép, stilizált állatokkal és misztikus lényekkel díszítve. (44)

Kelly Otto Maenchen-Helfen tudós munkájára hivatkozik, aki a következőket állapította meg:

Az ordoszi bronz tárgyakat vagy ők [a hsziungnuk] készítették vagy nekik készültek. Ha minden egyes ordoszi bronz leletet megvizsgálnánk, akkor sem találnánk egyetlen egyet sem, ami hasonlítana a hunok egykori területén talált leletekhez… Jól ismert állatmotívumokat használnak… és ebből a gazdag formavilágból egyetlen egy sem található meg a hun tárgyakon. (44)

Kelly - és számos más történész is - Kazahsztánt tartja a legvalószínűbb hun őshazának, de megjegyzi, hogy "ennél sajnos lehetetlen pontosabbat mondani" (45). Az ókori történetírók azonban egyszerűen közelítették meg a hunok eredetének kérdését: gonosz vademberek voltak a vadonból, akik le akarták rombolni a civilizációt. Ammianus nem foglalkozik az eredetükkel, de a Róma története című művében az alábbi leírást adja róluk:

A hunok … Vadsága minden képzeletet felülmúl. … Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. … A csatában olykor fölingerlik az ellenséget, majd ék alakú rendben kezdik meg a harcot, különböző fenyegető szavakat hallatva. Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. Nagy gyorsaságuk miatt sem erőd ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Azért lehet őket talán a legfélelmetesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat, melyeknek hegyét csodálatos művészettel odaillesztett éles csontokból készítik. A közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve, karddal küzdenek. (XXXI.ii.1-2, Szepesy Gyula fordítása)

Jordanes azonban hosszasan tárgyalja a hunok eredetét:

Ezeknek története, amint ezt a régiektől tudjuk a következő: Filimer, a gótok királya, Nagy Gadrich fia, Scandza szigetéről való távozásuk után a getáknak már ötödik fejedelme…népei között nehány varázsló nőt talált, akiket ő maga anyanyelvén haliurunnáknak nevezett s mivel őket gyanusaknak tartotta, onnan elzavarta és seregétől messze, a pusztába szalasztva kóborlásra kényszerítette. Midőn ezek a pusztaságban bolyongtak, tisztátalan szellemek meglátták őket s velük ölelkezve párosodtak s ezt a szörnyü vad fajt nemzették, amely kezdetben mocsarakban lakott, kicsiny, rút, silány s alig emberszámba vehető és felismerhető is csak olyas hangról volt, ami némileg hasonított az emberi beszédhez. (Jordanes, 24. fejezet, Dr. Bokor János fordítása)

A hunokat rendszeresen mobilnak és vadnak írják le; figyelmeztetés nélkül lesből támadtak.

A varázsló nők megszülték a démonok gyermekeit, a hunok vad nemzetét, ami ezután "a Meotis mocsárnak tulsó partján lakott." Jordanes azt is megjegyzi, hogy a hunok népe nem értett "a vadászaton kívül más foglalkozáshoz, kivévén mikor már néppé növekedve csalárdsággal és ragadozással a szomszéd népek nyugalmát zavarta." (Jordanes, 24. fejezet, Dr. Bokor János fordítása). Akkor találkoztak a civilizációval, amikor az egyik vadászuk a Meotis mocsár szélén vadászott és egy szarvas "a mocsárba ment s majd haladva, majd megállva utmutatóul szolgált nekik" a mocsáron át, "amelyet előbb mint tengert járhatatlannak tartottak" (Jordanes, 24. fejezet, Dr. Bokor János fordítása). Amikor átértek a mocsáron, Szkítiában találták magukat, és ebben a pillanatban, a szarvas eltűnt. Jordanes így folytatja:

Azt hiszem, hogy ezzet azok a szellemek, akiktől származtak, a scythák elleni gyűlöletből tették. Ezek pedig, akik egyáltalában nem tudták, hogy a Meotis mocsáron kívül más világ is van, a Scytha-föld iránt való bámulatuktól indittatva mint ahogy éles elméjüek, ugy vélekedtek, hogy erre az eddig senki előtt sem ismeretes útra a istenség rendelete folytán akadtak ré s övéikhez visszatérnek, a történetet elbeszélik, Scythiát magasztaljék s miután népüket megnyerték, azon az uton, amelyet neki a szavas mutatott, Scythiába sietnek s a scythák közül azokat, akikre jöttükben ráakadtak, győzelmi áldozatul megölték, a többieket pedig legyőzve alattvalóikká tették. Amint ugyanis azon a rengeteg mocsáron átkeltek, rögtön mint valamely népvihar söpörték el az alpidzurokat, alcidzurokat, itimarokat, tuncarsokat és boiscokat, akik ezen Scythiának partvidékén laktak. (24. fejezet, Dr. Bokor János fordítása)

Bár Jordanes jellemzése nyilvánvalóan elfogult, az a megjegyzés, hogy a hunok viharként söpörtek el népeket, más leírásokban is megjelenik. A hunokat rendszeresen mobilnak és vadnak írják le; figyelmeztetés nélkül lesből támadtak és nem tettek különbséget harcosok és civilek, férfiak, nők, és gyerekek között. Miután átkeltek a mocsáron és meghódították Szkítiát, úgy tűnt semmi sem állíthatja meg őket.

A hunok & Róma

A hunok gyorsaságát és sikereit legjobban a mai Magyarország területének meghódítása példázza. I. sz. 370-ben meghódították az alánokat, i. sz. 376-ra római területre kergették Fritigern vizigótjait, majd nagyjából i. sz. 379-re a mai Románia területére űzték az Athanaric vezette csoportot.

A hunok folytatták a régió megszállását és ahogy Herwig Wolfram történész Szent Ambrus ókori feljegyzéseire hivatkozva írja, a hatalmas káoszt okoztak: "a hunok megtámadták az alánokat, az alánok a gótokat, a gótok pedig a szarmatákat" (73). A gótokon kívül sok más törzs is a Római Birodalom területén keresett menedéket, és amikor nem kaptak, kénytelenek voltak más módot találni, hogy elkerüljék a hunokat.

Attila the Hun by Delacroix
Attila, a hun, Delacroix műve
Eugene Delacroix (Public Domain)

I. sz. 395 és 398 között a hunok lerohanták a Római Birodalomhoz tartozó Trákiát és Szíriát, sem a városokat, sem a termőföldeket nem kímélték, mindent végigfosztogattak, de letelepedni nem akartak a régióban. Ezzel egyidőben, a római hadseregben is szolgáltak foederati státuszban (zsoldosként) hunok, és Pannónia területén Róma jóváhagyásával alakultak ki hun települések. Az, hogy a hunok egyszerre voltak a Római Birodalom szövetségesei és ellenségei csak látszólagos ellentmondás, a megoldás kulcsa az, hogy akkoriban a hunoknak nem volt központi vezetőjük. Úgy tűnik, hogy a törzs altörzsekből vagy érdekcsoportokból állt össze, és ezek mind a saját vezérüket követték. Ezért aztán nehéz meghatározni, hogy ebben az időszakban mi is volt a hunok célja a Jordanes által említett "csalárdságon és ragadozáson" kívül.

Mivel kényük-kedvük szerint fosztogattak, folyamatos nyomás alatt tartották a környező népeket és Rómát is. Wolfram az Athanaric vezetése alatt álló gótokat hozza fel példaként:

A tervingeknek esélyük sem volt a túlélésre egy feldúlt területen, ahol egy újfajta ellenség kedvére pusztíthatott mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Senki sem tudta, hogyan védekezhetne a hunok ellen. (72)

A régióban, de a Római Birodalom határain kívül, élő többi nép is ugyanígy járt. I. sz. 406 decemberében a vandálok átkeltek a befagyott Rajnán, a hunok elől menekülve betörtek Galliába és magukkal hozták más törzsek maradékait is. A rómaiak sem jártak több szerencsével a hun támadások visszaverésében, mint a többi nép. I. sz. 408-ban a hunok egy csoportjának vezetője, Uldin, teljesen kifosztotta Trákiát, és mivel Róma katonai erővel képtelen volt megállítani, megpróbált inkább pénzt ajánlani a békéért cserébe. De Uldin túl magas árat szabott, így a rómaiak inkább Uldin alárendeltjeit vásárolták meg. Ez a békefenntartási módszer sikeresnek bizonyult, és ettől kezdve a rómaiak ezt a bevált gyakorlatot alkalmazták a hunokkal szemben.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a rómaiak ahelyett, hogy a csatatéren szálltak volna szembe a hunokkal, inkább fizettek a békéért. Kiemelnénk Ammianus fentebb már idézett leírását a hun harcmodorról:

Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. Nagy gyorsaságuk miatt sem erőd ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket.

Sem a Rómaiak, sem az úgynevezett barbár törzsek nem találkoztak előzőleg a hunokhoz hasonló hadsereggel.

Kiváló lovasok voltak, a leírások szerint szinte eggyé váltak a lovaikkal; ritkán szálltak le a lóról, és még tárgyalásokat is lóháton folytattak. Sem a rómaiak, sem az úgynevezett barbár törzsek nem találkoztak előzőleg a hunokhoz hasonló hadsereggel.

Úgy tűnik, a hunok kifejezetten lovas harcviselésre voltak kiképezve és nagyon hatékonyan használták az íjat. Michael Lee Lanning történész és az amerikai hadsereg egykori tisztje a következőképp írja le a hun hadsereget:

A hun katonák több rétegnyi, állati zsiradékkal vastagon bekent bőrruhát viseltek, ami hajlékony és esőálló volt. Bőrborítású acélsisakjaik és a nyakuk és válluk körül viselt láncing további védelmet biztosított a hun lovaskatokák számára mind nyilak mind kardcsapások ellen. A hun harcosok puha bőrcsizmát viseltek, ami lovagláshoz kiváló volt, de gyalogláshoz nem a legjobb választás. Ez azonban megfelelt a katonáiknak, mivel a hunok sokkal komfortosabban mozogtak a nyeregben, mint a talajon. (62)

Az a képességük, hogy a semmiből tűntek elő, szélvészként támadtak, majd újra eltűntek elképesztően veszélyes ellenséggé tettek a hunokat, és szinte lehetetlennek tűnt legyőzni őket, vagy akár csak védekezni ellenük. A már amúgy is rettegett hun hadsereg még félelmetesebbé vált, amikor a leghíresebb hun, Attila, egyesítette őket.

Attila & Bleda uralkodása

I. sz. 430-ra a rómaiak egy Ruga nevű hun törzsfőnököt ismertek a hunok nagykirályaként. Azt nem tudni, hogy tényleg minden hun az uralma alá tartozott-e vagy csak a legnagyobb törzs uralkodója volt. Néhány tudós, mint pl. Mladjov, azt állítja, hogy Balambér hun király dinasztiát alapított és ő volt Ruga nagyapja, míg mások, pl. Sinor, úgy tartják, hogy Balambér csak egy hunok egy részének volt a vezetője, de az is lehet, hogy soha nem is létezett. Ha Mladjov állításait igaznak tekintjük, akkor Ruga a hunok nagykirálya volt, de ez valószínűtlennek tűnik, mivel abban az időszakban, amikor Ruga portyázott, semmi nem utal a hunok egységére.

Rugának két unokaöccse volt, Attila és Bleda (más néven Buda), és amikor Ruga i. sz. 433-ban egy hadjárat alatt meghalt, a két testvér vette át a helyét és közösen uralkodtak. I. sz. 439-ben Attila és Bleda együtt kötötték meg Rómával a margusi békeszerződést. A szerződés értelmében Róma, a korábbiakhoz hasonlóan, a békéért cserébe fizetett a hunoknak, és nagyjából ez is maradt a római-hun kapcsolatok vezérelve egészen Attila haláláig. Miután megkötötték a szerződést, a rómaiak visszavonhatták a csapataikat a dunai régióból és a Szicíliát és Észak-Afrikát fenyegető vandálok ellen küldhették őket. A margusi szerződés után a hunok kelet felé fordultak, háborúba bocsátkoztak a Szászánida Birodalommal, de ott visszaverték őket, így visszatértek a bázisukra, az Alföldre.

Attila the Hun Model
Attila, a hun, viaszbábu
Peter D'Aprix (CC BY-SA)

Így, hogy az eddig a határt védő római csapatok Szicíliában harcoltak, a hunoknak újra lehetőségük nyílt a fosztogatásra. Kelly szerint, "Mihelyt a kémeik megbizonyosodtak róla, hogy a flotta valóban elindult Szicília felé, Attila és Bleda támadást indítottak a dunai régióban" (122). I. sz. 441 nyarán, Attila és Bleda seregei átlépték a határövezetet és kifosztották Illyricum provincia városait, amelyek gazdag római kereskedelmi központok voltak. Aztán a margusi szerződést újra megszegve, Margus városa ellen vonultak és lerombolták. Ezután II. Theodosius II római császár (uralkodott i. sz. 401-450) semmisnek nyilvánította a békeszerződést és visszahívta a római csapatokat a provinciákból, hogy állítsák meg a hunok pusztítását.

Attila és Bleda válasza az ellenség teljes lerohanása volt, útközben pedig kifosztották, majd lerombolták a római városokat, és 20 mérföldre megközelítették Konstantinápolyt, a római fővárost. Naissus városát, Nagy Konstantin szülőhelyét, porig rombolták, és a város nem is épült újjá a következő évszázadban. Amíg a római seregben szolgáltak, a hunok rengeteget tanultak az ostromháborúról, és ezt a tudást kamatoztatva egész városokat, mint pl. Naissust, töröltek le a térképről. A támadásuk sikerében az is közrejátszott, hogy teljesen váratlan volt. II. Theodosius annyira biztos volt benne, hogy a hunok tartják majd magukat a szerződéshez, hogy meg sem hallgatta az ellenvéleményeket. Lanning így kommentálja a helyzetet:

Attila és a bátyja nem sokra tartották az egyezségeket, a békét meg még annál is kevesebbre. Ahogy elfoglalták a trónt, azonnal támadásba lendültek Róma ellen és mindenki más ellen is, aki csak az útjukba került. A következő tíz évben, a hunok elfoglalták a mai Magyarország területét és betörtek Görögországba, Spanyolországba, és Olaszországba is. A zsákmányolt kincseket Attila hazaküldte, az ellenség katonáit pedig a saját seregébe állította, miközben a lerohant városokat felgyújtotta, a civileket pedig megölte. A háború jövedelmezőnek bizonyult a hunok számára, de nem a vagyon volt az egyetlen céljuk. Attila és a serege minden bizonnyal élvezte a harcot; a katonai élet, minden nehézségével és szépségével együtt, vonzóbb volt, mint a földművelés vagy az állattenyésztés. (61)

Theodosius II tudta, hogy legyőzték, de nem akarta elismerni a teljes vereséget, inkább elfogadta a hunok feltételeit; Róma mostantól az eddigi összeg több mint a háromszorosát fizette azért, hogy a hunok ne pusztítsanak tovább. I. sz. 445-ben Bleda eltűnik a történelmi feljegyzésekből, és Kelly Priscus rétorra hivatkozik ez ügyben: "Bleda, a hunok nagykirálya, az öccse, Attila, által szervezett merénylet áldozata lett" (129). Más források alapján úgy tűnik, hogy Bleda hadjárat közben halhatott meg, de mivel Priscust tekintjük a legmegbízhatóbb forrásnak, az általánosan elfogadott vélemény az, hogy Atilla ölette meg. Ezzel Attila a hunok egyedüli uralkodója és Európa legerősebb seregének hadvezére lett.

A Priscuséhoz hasonló ókori leírásokra alapozva, Will Durant történész a következőket írja Attiláról:

Abban különbözött más barbár hódítóktól, hogy a ravaszságban jobban bízott, mint az erőben. Az népe pogány babonáit arra használta, hogy magát istenítse; a kegyetlenségéről szóló eltúlzott történetek, amiket lehet, hogy éppen ő maga kezdett terjeszteni, megalapozták győzelmeit, és végül még a keresztény ellenségei is "Isten ostoraként" hivatkoztak rá és annyira rettegtek a ravaszságától, hogy csak a gótok tudták megmenteni őket. Nem tudott írni és olvasni, de ez semmit nem vont le az intelligenciájából. Nem volt vad és kegyetlen; volt becsület- és igazságérzete, és gyakran nagylelkűbbnek bizonyult mint a rómaiak. Egyszerűen élt és öltözködött, mértékkel evett és ivott, a luxust inkább meghagyta az alárendeltjeinek, akik szerették közszemlére tenni az arany és ezüst evőeszközöket, szíjakat, és kardokat, és a feleségeik ügyes munkáját dicsérő gondosan kidolgozott hímzéseket. Attilának több felesége volt, de rosszallotta a monogámia és a kicsapongó élet keverékét, ami megszokottnak számított bizonyos római és ravennai körökben. A palotája egy deszkapadlójú és -falú hatalmas rönkház volt, de elegáns csiszolt vagy faragott faborítással volt díszítve, a hideget pedig szőnyegek és állatbőrök tartották kint. (39)

Priscus a Kelet-Római Birodalom követeként találkozott Atillával i. sz. 448/449-ben, és óvatos, józan vezetőként írta le, akit tiszteltek az emberei, és aki a római uralkodók luxusával ellentétben, egyszerűen élt. Priscus leírása szerint kellemes, udvarias légkörben telt a vacsora, és Attila semmit sem vitt túlzásba:

Amikor már mindannyian helyünkön voltunk, jött a pohárnok, és borral telt serleget nyújtott Attilának. Ő átvette, és a sor szerinti elsőt felköszöntötte, aki a köszöntéstől megtisztelve felállott és nem ülhetett le addig, amíg megízlelvén vagy kiürítvén a pohárnoknak a serleget vissza nem adta. Hasonló módon köszöntötték az ülő Atillát a többi jelenlévők is. Mindenkinek egy-egy pohárnok állt rendelkezésére. Amikor már mindannyiunkat megtisztelt köszöntésével, a pohárnokok félrevonultak. Most mások asztalokat raktak előbb Attila elé, azután elébünk, három-négy vagy esetleg több emberre is számítva egyet-egyet. Mindenki ehetett az ő asztalára rakott eledelekből, de a székek rendjét nem volt szabad megváltoztatni. Először Attila szolgája jött be hússal telt tállal; utána azok, akik minket szolgáltak ki, kenyeret és étkeket tettek az asztalainkra. A többi barbárnak és nekünk ezüst tálcákra raktak finom ételeket. Attilának azonban csak húst hoztak fatálon, semmi egyebet. Mértékletes volt minden egyéb tekintetben is; a vendégeknek ugyanis arany meg ezüst serlegeket adtak, míg az ő ivóedénye fából volt. Egyszerű volt a ruhája is, csupán csak tisztaságában volt különb a többieknél. Sem az oldalán lévő kard, sem barbár kinézésű sarujának szíjai, sem lovának zablája nem volt olyan, mint a többi szkítáé: arannyal, drágakővel vagy bármi más drágasággal ékes. (Priskos Rhétor töredékei, Szilágyi Sándor és Patay-Horváth András fordítása)

Annak ellenére, hogy Attila otthoni környezetben visszafogottan és udvariasan tudott viselkedni, a csatatéren megállíthatatlan volt.

Kelly megjegyzi, hogy Priscus római olvasói egészen más leírást vártak volna az "Isten ostoráról" és minden bizonnyal az általuk ismert római fényűzéshez hasonlították Priscus leírását. Kelly így fogalmaz: "Majdnem ötszáz éve, Augustus, az első római császár uralkodása óta, az uralkodók morális megítélése az ünnepségeken tanúsított viselkedésüktől függött." Kelly azt is megjegyzi, hogy Priscus leírásában "a legszembetöltőbb a részegség, a falánkság, és a fényűzés hiánya volt. Attila viselkedése olyan visszafogott és mértékletes volt, mint a legjobb császároké" (198). Annak ellenére, hogy Attila otthoni környezetben visszafogottan és udvariasan tudott viselkedni, a csatatéren megállíthatatlan volt.

I. sz. 445 és 451 között, Attila számos rajtaütést és sikeres hadjáratot vezetett, közben lemészárolta a régió lakóit, és mindenhol pusztítást hagyott maga után. I. sz. 451-ben Flavius Aetius (i. sz. 391-454) római hadvezérrel és a szövetségesével, I. Theodorikkal, a vizigótok királyával (uralkodott i. sz. 418-451) került szembe a catalaunumi csatában, és itt szenvedett először vereséget. I. sz. 452-ben lerohanta Olaszországot és lényegében neki köszönhetjük Velence városát, mivel a többi városból és településről a mocsárba menekültek az ott lakók és idővel új otthonokat építettek maguknak. Az olaszországi hadjárat semmivel sem volt sikeresebb, mint a galliai, és Atilla újra visszatért a bázisára az Alföldön.

Attila the Hun Bust
Attila, a hun, mellszobor
Zsolt Varga - Kazi (Copyright)

Attila halála és a Hun Birodalom feloszlása

I. sz. 452-re Attila birodalma a mai Oroszországtól Magyarországon és Németországon át Franciaországig húzódott. Rendszeres hadiadót szedett Rómától és még egy római hadvezér fizetését is megkapta miközben római területen portyázott és római városokat pusztított el. I. sz. 453-ban Attila feleségül vette a fiatal Ildikót, és Priscus szerint túl sokat ivott az esküvőjén. Jordanes, Priscus beszámolóját követve, így írta le Attila halálát:

… lakodalma alkalmával tulságos vigságnak adván magát, a bor és álomtól elnyomatva hanyatt feküdt és bőséges vére, amely szokás szerint az orrán folyt el, mikor szokott útján megakadt, halálhozó uton torkába ömölvén, megölte. Így a harczban dicsősége királynak a részegség szégyenletes kimulást okozott. (49. fejezet, dr. Bokor János fordítása)

Az egész hadsereg gyászolta a vezetőjét. Attila lovasai vérrel kenték be az arcukat és lassan lovagoltak körbe-körbe a sátor körül, ahol a holttest feküdt. Kelly így írja le az Attila halálát követő eseményeket:

Priscus rétor szerint, a katonái levágták a hosszú hajukat és megvágták az arcukat "hogy a valaha volt legnagyobb harcost ne az asszonyok könnyeivel és jajgatásával, hanem harcosok vérével gyászolják." Ezután egy gyásznap következett halotti torral és halotti játékokkal; az ünneplés és a gyász elegyének régi hagyományai voltak az ókori világban. Azon az éjszakán, bőven a Római Birodalom határain kívül, eltemették Attilát. Három koporsóban helyezték végső nyugalomra, a belső aranyból volt, a középső ezüstből, a külső pedig vasból. Az arany és az ezüst a hódításai alatt összeszedett hadizsákmányt szimbolizálta, míg a vas kemény szürkesége a háborús győzelmekre utalt. (6)

A legenda szerint eltérítettek egy folyót, Attilát a folyómederbe temették, majd visszaeresztették a vizet, ami így elfedte a sírhelyet. A temetésen részt vevőket mind megölték, hogy ne tudják elárulni a pontos helyet. Kelly szerint, "ők is dicsőséges halált haltak", ugyanis a temetési szertartás részeként haltak meg egy kiváló harcos tiszteletére, aki rengeteget tett az embereiért.

A temetési szertartás után, Attila fiai, Ellák, Dengitzik és Ernakh felosztották maguk közt a birodalmat. Attila erőteljes egyénisége és félelmetes hírneve egyben tudta tartani a birodalmat, de nélküle hamar szétesett. A három testvér harcolni kezdett egymással, és birodalom érdeke helyett a saját érdekeiket tartották szem előtt. Mindegyikük kiválasztott magának egy régiót, és ahogy Jordanes írja, "Mikor ezt Ardarich a gepidák királya megtudta, bosszankodva azon, hogy annyi néppel a legsilányabb rabszolgák módjára bánnak el, elsőnek ütött pártot Attila fiai ellen" (50. fejezet, Dr. Bokor János fordítása). I. sz. 454-ben, a Nedao melletti csatában Ardarik legyőzte a hunokat, és Ellák elesett a csatában.

A csata után, más nemzetek is elszakadtak a hunoktól. Jordanes megjegyzi, hogy "Adrarichnak, a gepidák királyának ezen esete szerencsés lett a különféle nemzetekre nézve is, akik kénytelenül a hunnok uralmának szolgáltak" (50. fejezet, Dr. Bokor János fordítása). A Hun Birodalom feloszlott, a hun nép pedig beleolvadt azokba a kultúrákba, amiket korábban uralma alatt tartott. Minden bizonnyal voltak megtorlások is, mint a Pannónia területén élő hunok gót lemészárlása bizonyítja.

I. sz. 469 után a források nem említenek hun hadjáratokat településeket, sem más az egykori félelmetes sereggel kapcsolatos tevékenységet. Az késő ókori történészek ugyan párhuzamot vontak a hunok és a későbbi avar koalíció között, de i. sz. 469 után már csak ezeket, a legnagyobb uralkodójuk idejéből származó mészárlásról, portyázásról, és az Attila seregétől való félelemről szóló történeteket találjuk meg a forrásokban.

A fordító

Ibolya Horvath
Horváth Ibolya több mint 10 évnyi szerkesztőségi tapasztalattal rendelkezik, jelenleg a World History Encyclopedia szerkesztője, és néhány évig fordítóként is dolgozott. Kommunikáció és médiamenedzsement szakos, valamint régész diplomát szerzett.

A szerző

Joshua J. Mark
Joshua J. Mark jelenleg szabadúszó író, korábban a Marist College filozófia professzoraként dolgozott New York-ban. Élt Görögországban és Németországban is és beutazta Egyiptomot. Történelmet, írást, irodalmat, és filozófiát tanított az egyetemen.

Így idézd:

APA stílus

Mark, J. J. (2018, április 25). Hunok [Huns]. (I. Horvath, Fordító). World History Encyclopedia. Elérhető: https://www.worldhistory.org/trans/hu/1-13479/hunok/

Chicago stílus

Mark, Joshua J.. "Hunok." Fordította: Ibolya Horvath. World History Encyclopedia. Utolsó módosítás: április 25, 2018. https://www.worldhistory.org/trans/hu/1-13479/hunok/.

MLA stílus

Mark, Joshua J.. "Hunok." Fordította: Ibolya Horvath. World History Encyclopedia. World History Encyclopedia, 25 ápr 2018. Website. 28 nov 2021.